A bejegyzések között most egy olyan témával kapcsolatban osztok meg Veled néhány gondolatot, ami a gyakorlati élethez, a néha ridegnek tűnő valósághoz kapcsolódik. Ha a gyermeked nem tartozik az „átlaghoz”, és a következő nevelési évben (másik) óvodába vagy iskolába fog járni, akkor már most bőven itt az ideje a témával foglalkozni.
Ezt a bejegyzést elsősorban integráló intézményekbe kerülő gyermekek szüleinek szánom, de kicsit átgondolva talán más is hasznát veheti. Az egyszerűség kedvéért az intézmények megnevezése helyett mindig iskolát fogok írni, de természetesen ugyanaz érvényes az óvodára ill. az egyéb tanulási-nevelési formákra is.
Nem könnyű annak a szülőnek a helyzete, aki ma Magyarországon olyan iskolát keres, ahol gyermeke a saját egyéni fejlődéséhez szükséges környezetbe kerül, és a számára megfelelő támogatást kapja. Az iskolaválasztás az ún. „átlagos” gyermekek szüleinek is sok fejtörést okozhat. Ha meg nem „átlagos” a gyermek, akkor különösen nehéz a helyzet…
Függetlenül attól, hogy van-e a gyerkőcnek papírja ill. ha van, akkor a Szakértői Bizottság milyen intézménybe utalja/utalná/utalta, kezembe vehetem a kezdeményezést, megpróbálhatom megkeresni a számára legmegfelelőbb intézményt. (Természetesen a lenti példák inkább a „papíros” esetben használhatók.)
Mielőtt belefogok…Ha már szembesültem a magyar iskola- és ellátórendszer súlyos hiányosságaival, az elkeseredésre adhat okot. Lehet, hogy rendkívül dühös leszek, amiért kilátástalannak tűnik a megfelelő iskola ill. pedagógus kiválasztása, mert egyszerűen mindenhol elutasításról hallok. Az is előfordulhat, hogy eddig álomvilágban ringattam magam, hiszen le van írva, hogy aki fejlesztésre szorul, az integráló iskolába mehet, ott pedig majd segítik, megkapja az előírt fejlesztéseket, és minden megy a maga útján. Ehhez képest most azt tapasztalhatom, hogy mindenhol elutasítás vár, rám vágják az ajtót, közlik velem, hogy nincs gyógypedagógus sem, nemhogy asszisztens, és nehogy már azt higgyem, hogy ha van is, akkor az én gyermekemmel fog foglalkozni (egész nap!!)! Szóval nagy lehet a csalódásom, kiábrándulásom. Rendkívüli módon sajnálhatom magam. Az is előfordulhat, hogy van már tapasztalatom a rendszerrel kapcsolatban, hallottam mások beszámolóit, és már eleve félek, aggódom, hogy mi lesz. Vagy alapvetően támadóállásba helyezkedek, és ki akarom verni az igazgatóból, ami nekem jár.
Teljesen normális, ha kezdetben a fentiek szerint reagálok. Sőt, még ilyenebbül 😊. Nyugodtan megengedhetem magamnak ezeket az érzéseket, de ha kissé elcsitulnak vagy az első adagon túl vagyok, akkor jó, ha tudatosítom magamban – ezt érzem. Így képzeltem, gondoltam, várnám, de nem ilyen az iskola, a hozzáállás stb. A helyzetre első felindulásomban így meg így reagáltam. Innentől kezdve viszont már érdemes a lehető legjobb megoldásra koncentrálnom.
Amíg másokra vagy a körülményekre fókuszálok, addig kívülről várom a változást. Másokat vagy a kialakult helyzetet nem tudom megváltoztatni, csak a saját viselkedésem. Emlékeztethetem magam arra, hogy én magam vállaltam a nehézségeket, hiszen a kihívások által fejlődöm. Hát most van belőle bőven! 😊Hogyan nézzek szembe velük?
Ha a környéken nincs választási lehetőség vagy egyszerűen nem áll módomban több intézményről tájékozódni, akkor az lesz a befutó, ami van, és abból próbálom meg kihozni a legtöbbet.
Ha akad választási lehetőség, és időm és energiám is az utánajáráshoz, akkor első körben megpróbálok minél több információt gyűjteni – honlapokról, tájékoztató előadásokról, a pedagógusokkal folytatott személyes beszélgetésekből, és leginkább a hasonló cipőben járó szülőtársaktól. Gyakran az utóbbi által gazdagodhatok a leghasznosabb tudnivalókkal.
Ha szűkítettem a kört, érdemes felvenni a kapcsolatot az iskolákkal. Általában az első reakcióból leszűrhető, hogy van-e ott egyáltalán keresnivalónk. Ha két perc után nem búcsúzunk el egymástól, akkor hogyan alakíthatom pozitívan a beszélgetés fonalát?
Amikor segítőkészséget, empátiát tapasztalok, akkor a következő, pozícióm erősítésére vonatkozó pontot átugorhatom, és rögtön felvázolhatom a gyermekem viselkedésének kiemelendő erősségeit és nehézségeit.
Ha viszont első körben nem túl lelkes az igazgató vagy az illetékes, mert pl. – és ez a leggyakoribb eset – a fenntartó rátestálta a feladatot (értsd: a sajátos nevelési igényű gyerekek, köztük az autizmussal élők integrálását), de eszközrendszert, szakmai tudást és gyógypedagógust nem adott mellé, ezért felesleges nyűgnek és a munkatársak újabb terhének érzi az egészet, akkor – bármilyen nehéz is legyen az abban a pillanatban – emlékeztetem magam rá, hogy ő pont ugyanazt érezheti, mint én. Szoronghat attól, hogy biztosan megfelel-e majd a feladatnak; aggódhat, hogy mi lesz így a többi gyerekkel; sajnálhatja magát, hogy ilyen nehéz helyzetbe került; dühös lehet, hogy még ezt is a nyakába varrták; csalódott lehet, hogy mégsem a szomszédos iskola kapta a feladatot, hanem ő; mindezek következtében a támadást érezheti a legjobb stratégiának stb.
Még egyszer: ha mind a két fél a másiktól várja a megoldást, akkor nem jutunk előre – a másikat nem tudom megváltoztatni, csak saját magamat, a saját viselkedésemet. Szóval, ha kapok néhány percet, akkor…
- Megértem az érzéseit.
(„Tisztában vagyok vele, milyen sok nehézséggel néznek Önök is szembe. Tudom, hogy sok a feladat, kevés a rendelkezésre álló forrás. Átérzem a helyzetüket.”)
- Kérhetek én is együttérzést.
(„Higgye el, én napi szinten küzdök a rendszer problémáival, magam is nagyon sok nehézséggel nézek szembe.”)
- Objektíven ismertetem a saját helyzetemet is.
(„Sajnos a legtöbb iskolában ugyanez a helyzet, az egész rendszer változtatásra szorul. Mi ketten ezen rövid távon nem tudunk változtatni, de közös erővel megbirkózhatunk a feladattal. Kibújni nem tudunk alóla. Önnek a fenntartó előírja, hogy fogadja a gyermekemet, én pedig szeretném, ha iskolába járhatna és jó helyre kerülne.”)
- Elismerem a saját felelősségem.
(„Kész vagyok mindenben támogatni az Önök gyermekemmel kapcsolatos munkáját.”)
- Hangsúlyozom, hogy fontosnak tartom az együttműködést.
(„Úgy gondolom, egymást kölcsönösen segítve érhetjük el, hogy a gyermekem beilleszkedjen, Önöknek pedig csak a feltétlenül szükséges plusz figyelmet kelljen rá fordítaniuk.”)
Akár segítő szándékkal, akár ellenségesen közeledett is felém kezdetben az igazgató, mindenképpen érdemes részletesebb információt közölnöm vele.
- Lényegre törően tájékoztatom gyermekem viselkedéséről. A pozitívumok hangsúlyozásával kezdem. A nehézségeket sem hagyom ki, de egyben megoldási javaslatot is nyújtok.
(„Mielőtt a gyermekem diagnózisával találkoztam volna, én sem voltam tisztában vele, hogy tulajdonképpen mi is az az autizmus, és milyen széles skálán helyezkednek el az érintettek. Sokszor tapasztalom, hogy mások is keveset tudnak erről a témáról…Az én gyermekem pl. ezekben az esetekben mindig együttműködik: …, ilyenkor viszont segítségre van szüksége: …, így lehet őt támogatni: …”)
- Felajánlhatom, hogy még a jelentkezések előtt eljövünk egy beszélgetésre, hogy meggyőződjenek róla, milyen szuper gyerkőcöm van. 😊 Ha előzetesen egyeztettem a gyermek jelenlegi (gyógy)pedagógusával, akkor ő a tapasztalataival, véleményével is az iskola rendelkezésére állhat.
Ha idáig eljutottam, óriásit léptem előre, mert sokszor a pedagógusok azért utasítják el csípőből a „problémás” gyerekeket, mert van egy előzetes (túlzó) elképzelésük a viselkedésükről. Ha viszont pontosan látják, mit vár el tőlük a helyzet, gyakran sokkal együttműködőbbek lesznek.
- Elmondhatom, hogy ha ide kerül a gyermekem, mire számíthatnak tőlem, miben tudom őket támogatni. Amikor bekerültünk, be is kell ám tartani. 😊
- Rákérdezek, hogy mi mire számíthatunk.
(„Nagy öröm lenne számunkra, ha a gyermekünk ide járhatna. Mikor érdeklődhetek a döntésükről?
Szükségem lesz az iskola befogadó nyilatkozatára. Bejöhetek érte személyesen vagy postázni fogják?”)
Ha vége a beszélgetésnek, természetesen levonom a tanulságot, és eldöntöm, hogy itt lesz-e a gyermekem a legjobb helyen vagy még keresgélek tovább. Lehet, hogy a legjobb szándékom ellenére sem jártam sikerrel. Akkor továbblépek. Tökéletes helyet ritkán találni, de ha én hozzáteszem a magamét, akkor nagyobb eséllyel fog a másik fél is együttműködni.
Ha azt tapasztalom, hogy gyakran nem elfogadóak az emberek (bármiről legyen is szó), köztük a pedagógusok sem, akkor tudatosíthatom magadban, hogy a jövőt én is formálom. Én is megtehetem azt a kis lépést a másik fél elfogadásával, a köztünk lévő kommunikáció javításával, amit hozzá tudok tenni a nagyobb ívű folyamathoz.
És számítok rá, hogy szükség lesz hozzá nagy adag türelemre, kitartásra, alázatosságra…
Paholcsek Erika (Lelki spektrum)