Kétségbe vagy esve? El vagy keseredve?
Miért kaptam ezt? Nekem miért ez jutott, másnak miért nem? Az én gyerekem miért nem „átlagos”, miért nem viselkedik úgy, mint a többiek? Nekünk miért probléma minden apróság, amit mások észre sem vesznek? Miért nem dőlhetek sosem nyugodtan hátra?
Közhelyszerű, de mégis: mert nekem most pontosan erre van szükségem. Minden úgy van eltervezve a világegyetemben, hogy minden szereplő minden pillanatban pontosan azt kapja, amire éppen akkor szüksége van ahhoz, hogy a lehető legjobban tudjon fejlődni. Ez egy hihetetlen bonyolult folyamat, egy emberi ésszel fel nem fogható összehangoltság.
És hogy miért kapom? Miért pont én és miért így, ennyit? A kétségbeesés, értetlenség – valljuk be, néha: önsajnálat pillanataiban sokat segíthet, ha arra gondolok, ezt én is így akartam. Sőt, pont én akartam így. Szépen megterveztem. Gondosan kialakítottam minden apró részletét, minden kis nüanszot. Minden lehetőséget számba vettem. Ezek között voltak pozitívak, felfelé hajló ívek. És voltak negatívak, mélybe zuhanók. És bíztam benne, hogy én ezen az akadálypályán el tudok lavírozni. Sőt, akár emelt fővel is végig tudok menni rajta. Még ennél is tovább megyek. Direkt olyan pályát választottam, ami tele van nehézséggel. Mint egy játékban, ahol nehezebb pályát vállalok be, hogy a végén több pontot tudjak szerezni. Nem üdülni jöttem, hanem dolgozni. Persze a munka után jöhet a jól megérdemelt pihenés, szóval nem csak a mókuskerék van, kell a feltöltődés is a sok munkához. De a legtöbb életben sok a megoldandó, betervezett feladat. Ha valami nem jön össze, akkor nem kell aggódni, rendelkezésre áll még néhány élet, ahol javíthatok.
Tehát amikor elégedetlenkedek, dühöngök, kétségbe vagyok esve, lehetetlennek érzem egyes problémák megoldását, akkor segít, ha eszembe jut: pont én voltam az, aki még leszületésem előtt az egészet eltervezte, aki miatt nyakamba kell vennem a gondokat. Én választottam a sok nehéz sors közül pont ezt. Mert ebben a pillanatban ez visz legelőrébb, ez segít leginkább csiszolni a gyémántomat.
Én akartam. Én döntöttem. Sőt, én kértem, hogy így legyen. Éltem a választási szabadságommal. Nem egy külső, könyörtelen hatalom erőlteti rám a feladatot. És én ezt abban a tudatban vállaltam, hogy képes vagyok rá. Olyat nem vállalok, ami lehetetlen. Csak azt, amit képes vagyok így vagy úgy megoldani. Lehet, hogy nem tökéletesen, de elfogadhatóan.
Ha sikerül így felfogni az élet megpróbáltatásait, nehézségeit, akkor azok nem kíméletlenül fölém tornyosuló problémák lesznek, amelyektől az az érzésem, hogy kiszolgáltatott vagyok, hanem megoldandó feladatok, amelyek nehezek ugyan, de nem lehetetlen túljutni rajtuk. És ha mégsem sikerül, az nem egy katasztrófa, mert mindig van új, ismételt lehetőség az erőpróbára, egészen addig, amíg nem pipálom ki azt.
Mindig mindenre van legalább kielégítő megoldás. Nem biztos, hogy ez éppen az lesz, ami először eszembe jut, vagy éppen kézenfekvő, de valahogy mégis alakulni fog. És ahogy alakul, az a feladat összes szereplője számára jelenlegi állapotában a legideálisabb, mert a legjobb tükröt mutatja a továbbhaladáshoz.
Itt állok tehát egy – a társadalom által szabott szabályok, elvárások szerint MÁS gyermekkel. A környezetem abból indul ki (általában), hogy ezek a normák szentek, és aki annak nem felel meg, kilóg a sorból. (Egyébként tudjuk, hogy mennyit változtak a normák a történelem során pl. régen elképzelhetetlen volt, hogy egy nő tanuljon vagy karriert építsen. Az is lehet, hogy pár év(tized?) múlva a norma része lesz az is, ha valaki magányos farkas, repetitív mozgásokat végez vagy echolál, de ma még nem az.) A társadalom rendkívül kirekesztő tud lenni a mássággal szemben. Leginkább azért, mert nem ismeri és fél, tart tőle. De mindegy is, miért; korlátokba, visszautasításba ütközöm.
Hiába teszem ki a lelkem, mégis minden nap megismétlődik ugyanaz a jelenet. Bármit csinálok, a gyerekem ugyanúgy nem készül el időben, hónapok óta nem engedi lebontani az építőkocka tornyát, elpakolni a szennyes ruháit, levenni a pizsamáját vagy felvenni az utcai cipőjét. Megalázottnak érezhetem magam. Hiába kilincselek óvodáról óvodára, iskoláról iskolára, mindenhol elutasítanak. Meg sem hallgatnak. Vagy csak addig hallgatnak, amíg ki nem mondom, hogy papírunk van, vagy van egy kis probléma… Akkor kiderül, hogy erre itt nincs kapacitás, megvan nekik a saját bajuk, még pedagógiai asszisztens sincs, plusz státuszról nem is álmodhatnak stb. (Remélem, azért van jó tapasztalatod is, mert szerencsére arra is nagyon sok példa akad.) Miközben méregdrága fejlesztésre hordom a gyerkőcöt, azt a pénzt meg is kell keresni, de hát pont azért nem tudom, mert nem tudok (nyolc órában) dolgozni, szóval anyagilag sem biztos, hogy rózsás a helyzet. Meg hát azt képzelem, hogy attól lesz boldog az a gyerek, ha barátkozik, haverkodik, ha önálló, talpraesett – de hát (a többségük) nem az.
Van tehát ok az elkeseredésre, és a listát mindenki tetszés szerint tudná még oldalakon keresztül folytatni.
Ez az a pillanat, amikor meg kell állapítani, hogy én akartam! Én akartam így! Minden nehézségével együtt. Mert a pálya nehezített ugyan, de csak olyan pályát választhattam magamnak, amin végig tudok menni, ahol a feladatokat meg tudom oldani. Mindenre van megoldás. És ahogy egyre jobban hiszem, hogy képes vagyok rá, egyre jobb megoldásokat találok.
Végül majd minden nehézségben meg tudom látni a fejlődési lehetőséget. Vagyis tudom: jó, hogy vannak nehézségek. Elképzelhető, hogy jelen pillanatban azzal nem vagyok tisztában, hogy mi a céljuk, de azt tudom, hogy így van rendjén. És ha ide eljutottam, hálás is lehetek azért, mert nekem nem könnyű.
Paholcsek Erika (Lelki spektrum)