Mik azok az útjelzők, amelyekről az előző bejegyzésben írtam? Földi életünket akadálypályához hasonlítottam, amelyben támpontok segítenek megmutatni, merre is kell haladnom a fejlődésben. Ezek többnyire az engem körülvevő tárgyi, emberi környezet és a velem megtörténő események, amelyeknek aktív részese vagy passzív elszenvedője vagyok.
Tegyük fel, hogy leszületésem előtt kitűztem célul, hogy ebben az életben lefaragok a türelmetlenségemből. Életem során bőségesen lesz részem olyan eseményekben, amelyek kihoznak a sodromból. Lehet, hogy nap mint nap dugóban araszolok munkába menet és jövet. A pénztárban mindig a leglassabb sorba kerülök. Utoljára engem szolgálnak ki az étteremben. Épp elmegy a busz az orrom előtt, a következő pedig jócskán késik.
Az ilyen események aktív szereplői lehetnek bizonyos emberek is, akik sorozatosan úgy viselkednek, hogy az engem zavarjon vagy netán idegesítsen. A barátnőm mindig elkésik a heti dumapartiról. Már félórája várok a kollégámra, aki már csak azt a kétperces kis munkát fejezi be, és máris indulhatunk ebédelni. Ha együtt dolgozunk egy projekten, sosem készül el időben a maga részével vagy hibát hibára halmoz.
Jelezhetnek az engem körülvevő tárgyak is, a példánál maradva mondjuk olyan lassú a számítógépem, hogy alig győzöm kivárni, míg bejön egy oldal, a letöltésekről nem is beszélve. Vagy miután óráknak tűnő percekig kapartam a jeget a szélvédőről, miközben tíz perc múlva egy megbeszélésen kellene lennem, nem indul be az autóm.
A fentiek a türelem felé vezető utamon jelzik az irányt. Amennyiben felismerem, hogy pont azért találkozom ennyi türelmet igénylő jelenséggel, mert még ezt a témát tanulnom kell, akkor már meg is mutatták nekem az utat. Ha jól veszem a leckéket, érdekes módon ritkulni kezdenek az ilyen történések, hiszen már nincs szükség a „tanításomra”. (Persze az is lehet, hogy elő-előfordulnak, de én már nem veszem észre őket – nem húzom fel magam azon, amin korábban még igen.) Ha viszont még nem bizonyulok elég ügyesnek az akadályok leküzdésében, akkor újra és újra találkozom velük, addig, amíg meg nem tanulom megfelelően kezelni ezeket a szituációkat és türelmes nem leszek.
Bármelyik „leckével” találkozás során nagyon sokat segít, ha nézőpontot váltok. Példánkban fel is húzhatom magam, mint már annyiszor, de esetleg be is láthatom, hogy semmi értelme, hiszen a tényeken nem változtat. Ha sikerül meglátnom, hogy a helyzet tanítani szeretne nekem valamit, és azon kívül, hogy idegeskedek, általában semmi lényeges hátrányba nem kerülök, akkor felül tudok kerekedni a dühön, a frusztráción és a feszültségen. A kulcs tehát az, hogy felismerjem, türelmetlen vagyok (voltam). Ha ezt meg tudom tenni, már nem is vagyok benne a helyzetben, hanem kívülről figyelem magam. Akkor már tudok objektív lenni, egyszerűen csak tényeket megállapítani. És máris tettem egy lépést a türelem irányába.
A földi akadálypályán szintén jó irányjelzők a fizikai test különféle jellegzetességei, tünetei. Míg az előzőek külső világom, környezetem reflektálásai irányomban, addig a különböző tünetek belülről fakadó jelzések. A külső környezet mutatja nekem ugyan az utat, de tegyük fel, hogy hibázom, nem is egyszer. Már sokadszorra megyek rossz irányba a pályán. Végül már annyira máshol tartok, mint kellene, hogy képtelenség visszatalálni a helyes útra, de én meg vagyok róla győződve, hogy a megfelelő helyen vagyok, jó az irány és az útvonal is. Nem veszem észre, hogy a szürke oszlopok az út mentén nem bükkfák törzsei, hanem szimpla villanypóznák, és a kristálytiszta vizű hegyi tavacska helyett koszos pocsolyában fürdök. Mert rajtam van egy szemellenző, ami eltakarja előlem a valós képet.
Testem földi utam egyik legfontosabb segítője. Folyamatosan jelzi, ha lassan magam elé emelem azt a bizonyos szemellenzőt, és egyre erősebb elváltozásokon keresztül mutatja, mely területen takarom el tudatom elől a valóságot. Amikor „vakságom” elért egy bizonyos szintet, a fizikai tünet is nyilvánvalóvá válik, és betegségben (vagy egyéb, az egészségtől eltérő állapotban) mutatkozik meg. Ha a betegséget nem a tünet passzív elszenvedőjeként élem meg, hanem sorsom aktív alakítójaként megtanulom értelmezni azt, megértem jelentését, üzenetét, akkor segítséget kapok arra vonatkozóan, hol tértem el az előre tervezett útiránytól, és visszaevickélhetek az eredeti pályára.
Az egyes tünetek annyiban is segítségemre vannak, hogy az érintett szerv(rendszer) ill. a tünetek intenzitása, különböző jellemzői pontosan megmutatják, hogy lelki szinten mi az a tulajdonság, viselkedési mód, amiben változtatnom kell, hogy visszatérhessek eredetileg tervezett útvonalamra.
Paholcsek Erika (Lelki spektrum)