Mindannyian hallottuk már és tapasztalhattuk, hogy a gyerekek minta alapján tanulnak. A legfőbb minta pedig a szülő. A legtöbb minta nem tudatosan épül be a viselkedési repertoárba, hanem önkéntelen utánzás révén. Ilyen mintázat, örökség az is, hogy milyen nézőpontból közelítjük meg világunk eseményeit, a körülöttünk élő embereket, környezetünket. A rosszat, elítélendőt, nehézséget látjuk meg, vagy a jót, felemelőt, előremutatót? Vagy ezt is, azt is?
Ha sorozatosan azt tapasztalom, hogy nehezebbnél nehezebb helyzetekbe kerülök, és kilátástalan a pozitív végkifejlet, akkor hajlamos lehetek borúlátóan hozzáállni a dolgokhoz. A rosszat, hátrányt, negatívumot hamarabb észreveszem, mint az előnyöket, pozitívumokat.
Fontos tudatosítanom, hogy mindenben meg lehet látni a jót. Ha pl. sorozatban elhagyom a lakáskulcsom, bosszankodhatok rajta, hogy már megint le kell cserélni a zárt, kihívni a szerelőt, és az mennyi pénzbe kerül. De örülhetek annak, hogy tavaly még havi egyszer hagytam el, most már csak félévente. Örülhetek annak, hogy ez az esemény rávilágít, figyelmesebben, jobban összpontosítva bánjak a holmimmal ill. a jelenben élve minőségibb életet élhetek. Jobban koncentrálok, tudatosabban végiggondolom minden elindulásnál, hogy megvan-e mindenem. Behúztam-e a cipzárat, helyére tettem-e a dolgokat. Segít az itt és mostban lennem. Örülhetek annak, hogy megismerkedtem egy fantasztikus emberrel a lakatos személyében, akivel jó barátságba kerülök vagy akár később férjhez megyek hozzá.
Én döntök, melyik oldalát nézem a dolgoknak. A negatívat, és háborgok, elégedetlenkedek, sajnálom magam; vagy a pozitívat, és elgondolkozom, örülök, hálás vagyok. Utóbbi esetben nem a problémát látom, hanem a feladatot, a tanulnivalót, ami segítségével fejlődhetek. A pozitív hozzáállás nem azt jelenti, hogy nem veszek tudomást bizonyos eseményekről, a nehézségekről, és kisebbítem a jelentőségüket vagy félvállról veszem őket. Csak azt jelenti, hogy tényszerűen, objektíven tekintem át a tényeket, és a helyzeteket több oldalról is megvizsgálom. Észreveszem az előnyöket és hátrányokat, és az előbbieket legalább olyan hangsúllyal veszem figyelembe, mint az utóbbiakat. Képes vagyok örülni, hálásnak lenni az előnyökért akkor is, ha a hátrányok jelentősebbnek tűnnek. Mert valljuk be, sokan azt a mintát kaptuk, amelyben a hátrányok felnagyítva kerültek az előtérbe, és az előnyökről szó sem esett. Ezért olyan nehéz most is észrevennem őket. Pedig általában vannak 😊.
Hogy lehet az alábbi helyzetekben meglátni a pozitívat? Talán már Benned is kavarogtak hasonló gondolatok, esetleg még mindig jelen vannak. Természetesen a lenti két eset csak példa, és mivel minden helyzet egyedi, a pozitívumok is azok lesznek.
Senki sem tudja megmondani, mi baja a gyerekemnek. Viszonylag egyszerűnek tűnnek a negatív érzések, gondolatok: Aggódom, bizonytalan, kétségbeesett, tehetetlen vagyok. Esetleg dühös az egész világra, de azokra mindenképpen, akik nem tudnak nekünk segíteni, akik nem tudják megmondani, mi a tuti igazság, megoldás.
Mi lehet ebben a pozitív? Miközben úgy érzem, rajtam van a teher, hogy segítsek rajta, kiderül, hogy még a nálam okosabbak és tapasztaltabbak sem tudják a megoldást. Akkor magamtól sem kell elvárnom. Lehet, hogy már tíz helyen voltam, és kilencszer nem jártam sikerrel, de egy esetben felcsillant a reménysugár, és akkor már koncentrálhatok arra. A folyamatos utánajárás során összeismerkedhetek olyanokkal, akik hasonló problémával küzdenek. Segíthetjük egymást, összefoghatunk, megoszthatjuk a „feladatokat”, információkat. A saját fejlődésemet nézve: belemehetek olyan helyzetekbe, amikbe előtte sosem. Pl. magamért sosem kérnék, a gyerekemért sokkal inkább kiállok. Sokkal jobban odafigyelek mások magyarázataira, eszmefuttatására, hátha az hozza el számomra is a megoldást. Beleásom magam alaposan egy-egy témába, módszeresen kutatok, alaposan tájékozódom. Megtanulom türelemmel elviselni mások megjegyzéseit. És türelmesebben elfogadni az élet adta helyzetet, ha már rövidtávon nem tudok rajta változtatni. És legfőképp rájöhetek, hogy az „átlagos” gyerek csak a társadalom elvárásrendszerében létezik, a valóságban nem, és attól, hogy más, még nincs semmi „baja”. Az átlagtól való eltérés pedig nem hiba, hanem különlegesség.
Nem találunk megfelelő iskolát, óvodát. A negatív gondolatok: Kétségbe vagyok esve, teljes bizonytalanság a jövő, mi lesz így velünk, vele? Képes leszek megoldani a helyzetet? Mit fognak szólni az ismerősök, ismeretlenek, ha nem jár iskolába vagy ha kéthavonta másikba jár? Dühös lehetek itt is azokra, akik nem segítenek, és azokra még inkább, akik közben – úgy érzem – még jól belénk is rúgnak. Mint mondjuk a tanító néni, aki érzésem szerint a legkevésbé sem próbálja meg támogatni a gyermekemet. Vagy az igazgató, aki csak arra tud koncentrálni, hogy ne jöjjön még egy problémás gyerek az iskolájába.
A teljes kép: Az, hogy eddig nem találtuk meg a megfelelő intézményt, nem azt jelenti, hogy az nincs is. Tovább kutakodhatok, még ha az fárasztó is. A mostani iskolában, óvodában igyekszem a pozitívumokat látni pl. igaz, hogy nem fejlesztenek, de elfogadóak. Vagy ha nem elfogadóak, akkor is van két-három gyerek, akikkel a gyermekem kapcsolatot tud teremteni. Vagy napról napra magabiztosabban mozog az intézményi közegben, még ha lassú lépésekkel vagy visszaesésekkel tarkítva halad is. Bárhogy alakul is, a gyermekem ezt a sorsot választotta, még ha az tele is van nehézségekkel. Az biztos, hogy a körülményekhez képest a lehető legjobbat igyekszem kihozni a helyzetből. Ha nincs több választási lehetőségem, kár hibáztatni magam vagy másokat – ami rajtam múlik, azt maximálisan megtettem. Ha valaki jobban tudja nálam csinálni, csinálja! Ha meg nem próbálta, akkor nem az ő véleményére fogom alapozni a stratégiámat. A tanító néni pedig már alapvetően is erőn felül teljesít, a sok feladatán felül hisztirohamot kap, ha gyógypedagógust is játszania kell. Egyszerűen képtelen ennyi elvárásnak megfelelni. Nem nekünk akar rosszat, hanem a feladatok nőnek túl a határain. Az igazgatónak is számolnia kell a kapacitásproblémákkal, a túlterheltséggel, a szakemberhiánnyal, és azt érezheti, hogy nélkülünk is rendkívül sok gondja van. De ez sem ellenünk szól!
Lehet, hogy most azt gondolod, könnyű volt a fenti példákban meglátni a pozitívat, de az a probléma, ami Téged nyomaszt, nem ilyen. Csak arra kérlek, próbáld meg. Kezdetnek elég, ha csak egyetlenegy pozitívumot találsz, máris billent egy kicsit a mérleg nyelve.
Paholcsek Erika (Lelki spektrum)