Itt olvashattál az aggódásról általában, itt pedig a kezelésében segítő technikákról. Nemcsak utóbbiakat alkalmazhatod, mikor megoldást keresel erre a cseppet sem kellemes lelkiállapotra, hanem változtathatsz a nehézségekhez való hozzáállásodon is, és máris kevesebb okod lesz aggódni. Hogyan is megy ez?
Aggodalmaink abból fakadnak, hogy a hiedelmeink nem esnek egybe a tapasztalatainkkal. Általában azért küzdünk, hogy a tapasztalataink igazodjanak az előzetes elképzeléseinkhez, de ez többnyire nem jó stratégia. Mi lenne – ha már a valóságot nem tudjuk -, a hiedelmeinket változtatnánk meg?
Az alábbiakban felsorolok néhány hiedelmet és hozzájuk néhány gondolatot, amelyek segíthetnek feloldani őket.
- Az gondolom, hogy a bizonytalanság elfogadhatatlan. Az az elfogadható, ha minden úgy lesz, ahogy én szeretném.
Azt gondolom, hogy mindig irányítanom kell, mindig mindenre megoldást kell találnom. Mi lenne, ha legalább feltételezném, hogy nem így van? Baj az, ha nem az általam kívánt verzió következik be? Előfordulhat, hogy nem minden az elképzeléseim szerint alakul! Volt már így máskor is és az is rendben volt. Mindennek megvan a maga oka és értelme, még akkor is, ha én az adott pillanatban nem tudom, hogy mi az. Sokszor előfordult már, hogy utólag láttam meg, hogy amit rossznak hittem az adott pillanatban, az pont úgy volt a legjobb. És egyébként is tudom, hogy képes vagyok akkor is megoldani a helyzeteket, ha váratlan események követik egymást. - Azt gondolom, hogy hibázni nem lehet.
Márpedig nemcsak hogy lehet, de normális is, ha hibázom, hiszen ember vagyok. Ez az élet velejárója, hiába próbálja a társadalom már az iskolásévektől belénk sulykolni, hogy ha valaki hibázik, az nem ér el egy bizonyos önkényesen meghatározott szintet, és akkor ő kevesebbet ér. Ezzel szemben, ha elkövetem azt a hibát, tanulok belőle, mert meglátom, hogy merrefelé ne menjek tovább, és ezáltal közelebb kerülök a helyes megoldáshoz. - Azt gondolom, hogy a negatív érzésektől azonnal meg kell szabadulni.
Mikor aggódom, akkor tulajdonképpen a kellemetlen érzéseket szeretném elkerülni. Mi lenne, ha elfogadnám, hogy a szenvedés és a negatív érzések is az élet velejárói? Normális, hogy egyszer így, aztán úgy érzem magam. Ha nem állok ellen az érzéseknek, átfolynak rajtam és egyszerűen elengedem őket. Amikor itt az ideje.
Egyébként meg hogyan értékelhetném a pozitív érzéseket, ha nem lennének a negatívak? - Azt gondolom, hogy a szenvedés elfogadhatatlan.
Ha nem létezne szenvedés, akkor mi motiválna a változásra? Ha kényelemben, jólétben, jó érzésekkel élnék folyamatosan, miért kellene fejlődnöm? Hiszen minden rendben lenne. Mikor fizikai erőfeszítést végzek, ami kifáraszt, az edzi a testemet, erősíti az izmaimat. Pont így van a lelki-szellemi erőfeszítéssel is, a szenvedés erősít, előrevisz. - Azt gondolom, hogy az események kimenetele lehetséges veszteség.
És mi van, ha mégis inkább kihívás? Utóbbi esetben cselekvésbe kezdhetek. (Amikor cselekszem, nem szorongok. Egyszerre csak az egyik működik.) Elfogadom: ha nem tudom megkerülni, kénytelen leszek keresztülmenni rajta. Ha végigéltem a nehézségeket, gyarapodni fogok általuk. Nem biztos, hogy tökéletesen oldom meg a helyzeteket, de biztosan tapasztaltabb leszek, és bármennyit is lépek előre egyszerre, jó irányba haladok!
Végezetül még két gondolat. Ha az aggodalmam a gyermekemmel kapcsolatos, az nem feltétlenül jelenti, hogy ez a téma a gyermekem számára is probléma. Figyelmesen meghallgatom, ő hogyan éli meg a helyzetet. Ha neki nincs problémája, hátha kihúzhatok néhány pontot az aggodalmaim listájáról.
És… bármin is megyek keresztül, az idővel változik. Visszanézve már más okból láthatom problémásnak a témát vagy már nem is kell aggódnom rajta. Lehet máson. 😊
Paholcsek Erika (Lelki spektrum)