Te milyen gyakran aggódsz? Érthető, ha gyermekeddel kapcsolatban időről időre aggodalom gyötör. Rengeteg okot találhatsz rá: rosszalló, furcsálló pillantások; a lehető legrosszabb időpontban bekövetkező dühkitörések; a mindennapi életetek menetének megnehezülése; váratlan helyzeteken való túllendülés kényszere; megfelelő intézmény és egyáltalán környezet kiválasztása (vajon sikerül-e oda bekerülni, ott maradni, mikor telefonálnak, hogy ennyi volt?). Mi van, ha nem tudom a szülőjeként megfelelően végezni a feladatomat? Ha a szememre vetik, hogy a „rossz” nevelésem miatt viselkedik így? Hogy fog a gyermekem boldogulni a felnőtt életben? Lesz-e munkája, saját életvitele? Segítségre kell-e támaszkodnia egész életében, és azt vajon meg is fogja-e kapni? Mi lesz vele, ha én már nem tudom segíteni?
Biztos tudod, hogy a gyakori aggódásnak fizikai következményei is vannak pl. kevésbé hatékony problémamegoldás, kevesebb és rosszabb minőségű alvás, komolyabb esetben szív- és érrendszeri gondok vagy gyomorproblémák. Szóval, ha másért nem, azért biztosan megéri foglalkozni a témával, hogy legalább a következményeken, a testi tüneteken ne kelljen aggódnod. 😉
Kezdem azzal, hogy mi is az az aggódás. Gyakran az az elképzelés él a fejemben, hogy azért aggódom, mert félek egy általam negatívnak ítélt (múltbeli vagy jövőbeli) helyzettől. Igazából nem magától a helyzettől tartok, hanem a helyzet által belőlem kiváltott érzelmektől, mert azok kellemetlenek számomra. Általában az van a fejemben, hogy az eseményeknek egy bizonyos – általam elvárt – módon kellene történniük, de aztán a valóságban mégsem úgy alakulnak a dolgok, hanem ettől eltérnek, persze negatív irányban. És akkor szégyenkezem, kínosan érzem magam, nekem semmi sem megy, még a gyerekemet sem tudom megvédeni stb.
Tehát nem az a baj, hogy a szomszéd azt gondolja, hogy az engedékeny nevelési elveim miatt tör ki az az akaratos gyerek dührohamokban, hanem az a baj, hogy engem ez rosszul érint, kevesebbnek érzem magam tőle, csalódott vagyok, hogy a nehézségek ellenére is „csak” ennyit hoztam ki ebből a helyzetből, nem vagyok elég jó szülő, kétségbe vagyok esve, hogy megszólnak majd stb.
Hogyan fogjak hozzá az aggodalmaim kezeléséhez?
Először is megnézem, hogy pontosan min is aggódom. Sokszor ez egy bizonytalan, kavargó érzés, és már az segít a megküzdésben, ha „kézzel foghatom”.
Ha beazonosítottam a pontos okot, akkor megvizsgálom. Mi jellemző rá?
- A múltra vagy a jövőre vonatkozik?
o A múltra vonatkozó aggodalmaknál újra és újra végigjátszom a már megtörtént eseményeket. Tudok rajta utólag változtatni? Ami megtörtént, megtörtént, most már így marad, akár százszor lepörgetem az agyamban, akár nem. Jó, ha észreveszem, hogy az esemény csak egyszer történt meg, de én már átéltem-megéltem-végigkínlódtam százszor (nem az a fontos, hogy mi történik, hanem, hogy én azt hogy élem meg, márpedig amit gondolatban megélek, azt megéltem 😊). Ehelyett megnézhetem, hogy mit tanulhatok az elkövetett hibákból. Mit fogok másképp csinálni legközelebb? Min tudok változtatni?
Milyen kínos volt például, hogy el kellett jönnünk egy szülinapi buliból, mert a gyermekem dührohamot kapott. Az a legnagyobb aggodalmam, hogy az eset után az osztálytársai nem állnak szóba vele, sőt, kiközösítik, csúfolni kezdik. A fejemben lejátszom az eseményeket újra és újra. Minden alkalommal összeszorul a gyomrom, gyorsabban ver a szívem, szaporábban veszem a levegőt. Eleinte reménykedek, hogy talán nem volt mindenki tanúja az eseményeknek, de aztán rájövök, hogy mégis. Még rosszabbul érzem magam. Azon szorongok, hogy vajon összetört-e a gyermekem egy ottani játékot, miközben üvöltözött és rúgkapált. Nemcsak rosszalló pillantásokat kapok majd a szülőktől, hanem még dühösek is lesznek a nehezen pótolható játék és az anyagi kár miatt. Minden újrajátszott eseménysor után nyomorultabbul érzem magam.
De végiggondolhatom, hogy mi történt, és minden egyes lépésnél megnézhetem, hogy mit csinálhattam volna másképp – na nem azért, hogy kárhoztassam magam, hanem, hogy legközelebb már jobban tegyem. Vizsgálhatom a saját magatartásomat, a körülményeket, figyelmeztető jeleket (pl. eleget adtam neki enni, inni? túl sok volt neki egyszerre a gyerekzsivaj és zene keltette „zaj”? megbeszéltem vele előre, mi lesz a buli menete?). Bármit találok, amit legközelebb másképp vagy jobban csinálhatok, már előrébb vitt a dühkezelés témájában. És… ha már így történt, igyekszem az anyagi kárt is valamilyen módon megtéríteni a vendéglátóknak, hogy legalább emiatt ne idegeskedjek.
o A jövőre vonatkozó aggodalmaknál végiggondolom, hogy tudom-e a majdani eseményeket befolyásolni. Ha nem, akkor felkészülök a várhatóan bekövetkező (általam negatívnak ítélt) helyzetre (erőforrást gyűjtök, segítséget keresek). Ha igen, akkor cselekszem, és megteszem a tőlem telhetőt.
Nincs a közelben olyan oktatási intézmény, ahova a papírjaink alapján felvennék a gyermekem. Aggódom, hogy mennyire lesz csalódott vagy dühös, hogy ő nem a helyi iskolába fog járni. Hogy fogjuk bírni a napi szintű hosszú utazást? És ha a másik iskola nem válik be? Mit fog szólni a főnököm, ha napi szinten az eddiginél később érek be az irodába?
Ellenőrzöm, hogy valóban nincs-e lehetőség bejutni a helyi suliba. Beszélek az igazgatóval, tájékozódom a tankerületnél, a helyi gyógypedagógusnál stb. Ha mégis van egy kis esély, akkor rákérdezek, mi a teendőm, mire kell figyelnem az adminisztrációban, gyakorlati témákban. Mire kell felkészítenem a gyermekemet és miről kell tájékoztatnom a pedagógusokat. Ha nincs, akkor meg arról tájékozódom, milyen más lehetőségeink vannak. Ki tudna segíteni a logisztikában? Hogy tudjuk kihasználni a hosszú utazásokat? Mi a főnököm véleménye a majdani változásokról? - Valós egyáltalán az aggodalmam? Mennyi a valószínűsége, hogy valóban bekövetkezik?
Aggódom, hogy a gyermekem egyedül érzi magát az új közösségben. A valóság azonban az, hogy a neki pont elég, ha köszönhet az új társainak, ha kioszthatja nekik a feladatlapokat vagy ha két szót szólnak egymáshoz. Neki ez már barátságnak, jó viszonynak számít, és ezzel elégedett. - Mennyire fontos a téma, amin aggódom? Ha nincs nagy jelentősége, akkor megéri annyi energiát ráfordítani?
Már 12 éves, és nem tud cipőfűzőt kötni, bármennyit is gyakoroljuk. Aggódom, hogy csúfolni fogják, megjegyzéseket kap. Szerencsére ma már rengeteg tépőzáras cipőt kapni, és eddig még mindig találtunk az ő méretében megfelelőt, így a cipőfűzős téma nem okoz problémát!
Ha sikerül megfogalmaznom, mi az aggodalmam tárgya, majd jól körbejárom azt, akkor már nagy lépést tettem az elfogadás irányába (míg eddig a realitás ellen lázadoztam, mert nem akartam elfogadni azt, ami van). Higgadt fejjel már könnyebben fel tudom tenni magamnak a kérdést: mi a következő lépés, mit tehetek a megoldás érdekében?
A következő bejegyzésekben az aggodalmak kezelésével kapcsolatos technikákról és a gondolkodásmódod változtatásáról olvashatsz majd.
Paholcsek Erika (Lelki spektrum)